A hála szárnyakon repül, ahová repülnie kell.
Az ima jobban tudja útját, mint te, aki imádkozol."
- Victor Hugo -
Ma van az Egyesült Államokban a Hálaadás napja.
Tavaly írtam erről egy bejegyzést. Idén sem egy tengerentúli hagyomány magyarosítására vagy pulykasütésre agitálok.
Egyszerűen csak elgondolkodom a HÁLA üzenetén.
Olyan ritkán engedjük meg magunknak a hálát. Annyi más érzés tölti ki a mindennapjainkat, annyi negatív, lehúzó, kimerítő érzés kavarog bennünk, a világban.
Sokkal többször vagyunk dühösek, mint vidámak, többször frusztráltak, mint felszabadultak és többször depressziósak, csalódottak mint boldogok…
Hibáztatunk másokat, leértékeljük önmagunkat, szidjuk a főnököt, elégedetlenkedünk a párunkkal, nincs időnk a szeretteinkre, a barátainkat is többet látjuk a Facebookon, mint a nappalinkban, a fotelben ülve.
Vágyak, hiányok, ürességek töltik ki görcsösen élt életünk perceit.
Pedig olykor elég lenne csak fejben kilépni ebből az ördögi körből.
A hála a megengedés állapota. A létezés öröme.
Nem könyörgés, nem kérés. Köszönet.
Nem kell hozzá sehova sem menni, elég csak elcsendesedni. És hagyni, hogy megtaláljon bennünket.
Nézz körül! Nézz szét az életedben. Annyi csoda van, amiért hálás lehetsz. Persze történik rengeteg rossz, vannak kimerítő emberek, lehúzó szituációk, de most egyetlen pillanatig ne ezekre fordítsd a tekintetedet.
Az utcán sétálva süt a nap! Az ég olyan ragyogó, mintha kék kristályokból szőtték volna. Az arcodat kicsípi a hideg, és ettől élettel telik meg. Megcsörren a telefon, felhív, akire éppen gondoltál. Nem mondod neki, hogy szeretlek. Tudja, mert érzi.
A kirakatokban szaporodnak a karácsonyi díszek, és eszedbe jut, hamarosan együtt a család. Nevetés. Tojáslikőr. Fagyöngy az ajtó fájára szögezve…
És még sorolhatnám. Megteszem. Magamban.
Próbáld ki te is. Csak egyetlen csendes pillanatra…