Telihold a Nyilas havában: 2023.11.27
Bevezető gondolat
"Az is egyfajta racionalitás, ha számot vetünk gondolkodásunk alapvetően nem racionális voltával." (Mérő László)
Széttöredezett világképek
Nem véletlen a címválasztás: tulajdonképpen ahány ember van a Földön, annyiféleképpen érzékeljük a világot. Ahhoz, hogy egy ember személyes valóságát érteni tudjuk, számtalan tényezőt kell figyelembe vennünk.
Legmeghatározóbb talán az adott korszak. Nem mindegy, hogy a napi "túlélés" az ellenséges hordákkal való csatározásokat jelenti vagy egy kínos meetinget a munkahelyen. Gondoljunk bele, milyen gyakran használjuk a hétköznapokban ezt a kifejezést "túl kell élnem ezt a napot!". És tényleg így is érezzük, hiszen a fizikai stresszreakciók keveset változtak, míg a körülmények annál inkább. Minden bizonnyal egy kardfogú tigrist megpillantani vagy egy ütközést elkerülni az autópályán egyformán ijesztő és félelmetes.
Ha az adott korszak stimmel – írjunk mondjuk 2023-at – a földrajzi helyzetünk a második lényeges komponens. Mi, az északi féltekén, a télre készülődünk, miközben a délin a strandpapucsokat és a nyári ruhákat csomagolják ki. Magyarországon havas karácsonyról álmodozunk, Ausztráliában kellemes, napsütéses délutánt kívánnak Szentestére.
Más az élet a fővárosban, ahol fél órán belül megérkezik az ételfutár a legközelebbi gyorsétteremből, számtalan mozi- és színházműsor közül választhatunk és még vasárnap is este 7-ig nyitva van az Aldi. Más az élet azon a több száz kistelepülésen, ahol még élelmiszerbolt sincs.
Oké, szűkítsük tovább a kör a mai Budapestre. Ám itt sem egységesen gondolkodik mindenki. Sokat számít, hogy milyen családból jövünk, ott milyenek voltak az anyagi, a szociális és kulturális körülmények. Milyen elvek, gondolkodások vagy akár vallások mentén neveltek bennünket. Egykék vagy netán középső gyerekek vagyunk a testvérsorrendben? Fontos volt a sport, az iskolai osztályzat? Akadt alkoholista vagy bántalmazó a családban?
Ehhez jönnek még a személyes élettapasztalatok: a sikerek, kudarcok, veszteségélmények, az önismereti folyamatok.
Ma már kevesen gyógyítanák a betegségeket érvágással, pedig nem is olyan régen, 1799-ben George Washington maga ragaszkodott hozzá, mikor egy meghűlés miatt fájlalta a torkát. De ma is vannak eltérő nézetek: míg egyesek a homeopátiában, addig mások az influenzaoltásban hisznek.
Emberek milliói hisznek valamilyen felsőbb hatalomban, istenben, miközben tudósok ezrei kizárólag a tudományos bizonyítékok létjogosultságát vallják. Alig néhány hete egy ismert ember osztotta meg a tévékamerák előtt azt, hogy nem hisz a holdra szállásban, amire válaszul több tucat tényekkel alátámasztott videó árasztotta el a YouTube-ot.
"A tények makacs dolgok" – hangzik el a Tanú című filmben, miközben a tények nagy része hiten alapul. Minél több ember vallja ugyanazt a dolgot, annál valóságosabb. De mindig akadhat valaki, aki a fa zöld leveleit akkor is kéknek látja, ha mellette 99 ember kórusban bizonygatja annak zöldséget. Mégis annak az egynek a falevél valósága kék marad.
Mit mutat a képlet?
A Nyilas Nap és az Ikrek Hold szembenállását tanító tengelynek nevezzük: az otthonról hozott, ösztönszintűvé vált gondolkodás és a felnőtt korban kialakított, szintetizáló világlátás feszültségéről van szó. Most ráadásul a Halak Szaturnusszal – a transzgenerációs mintáinkkal – "ütközik össze" mindez.
Gyakran hisszük, hogy minden úgy helyes, jogos, örök érvényű, ahogy azt mi gondoljuk, pedig sokszor csak a hozott gondolkodási mintáink, érzelmi struktúráink tükröződnek vissza a helyzetekben.
Nagyon élveztem a minap, Steigervald Krisztián Generációk harca a figyelemért könyvéből felolvasott részletet, ami pontosan azt mutatja be, hogy mennyiféleképpen láthatjuk elvileg ugyanazt a világot.
Az önismeretben nem csak magunkat tanuljuk meg megérteni, elfogadni, hanem másokat is. A másik valóságát, az ő hitrendszereiből szőtt életet. És attól, hogy bizonyos dolgokban nem értünk egyet, még tiszteletben tarthatjuk a különböző véleményeket.
A Vízöntő világkorszak, aminek a határán bukdácsolunk az individualizmus korszaka. Individuum alatt az egyént, az egyéniséget értjük és gyakran valami önös, különc megnyilvánulásra gondolunk. Pedig a szó latin gyökere oszthatatlant jelent. Antonia Schaefer így fogalmazta meg ezt: "az individuációhoz vezető út nem más, mint az egységbe, az oszthatatlanságba vivő út." De először önmagunkkal kell egységbe kerülnünk...
Vissza az Édenbe
Az Édenkert az egységnek a szimbóluma, ahonnan a megkülönböztetés, a dualizmusra, a másságra való ráeszmélés "vetette ki" az embert.
Ha az istenivel nem is tudunk újra egységbe kerülni, önmagunkban megtalálhatjuk a megbékélést, az elfogadást. A fény kertjének a fája már nem egyetlen tengely, amihez igazodni tudunk, hanem nyolcmilliárd darabra szétszakad világlélek. Csak a magunk köré vetett fénypászmát látjuk és nem a mindenkiben ott ragyogó szentséget, ami maga a megnyilvánult élet.
Olykor, jó esetben, ezek a fénykörök összeérnek és ezek mentén találkozhatnak a világaink. Osztozhatunk abban, hogy ugyanannak a csapatnak drukkolunk, rajongunk az olasz konyháért és a jó borokért, retteghetünk a mesterséges intelligencia térhódításától, netán attól, hogy Brüsszelben botfülűek próbálnak fütyülni... Ha ugyanaz a hitrendszerünk, akkor boldogan vagyunk együtt, még a rettegésben és a szidalmazásban is. Ez azonban nem egységélmény.
Egység akkor van, ha tiszteljük magunkat, a saját hitrendszerünk szerint HITELESEN élünk, miközben elfogadjuk és tiszteletben tartjuk mások valóságát.
Kövess a Facebookon és az Instagramon is!
