A változó csak az, hogy miről.”
- Doktor House c. filmsorozat -
Mindenki hazudik. Az életet hazugságok apróbb-nagyobb kockáira épül. Hazudunk félelemből, kíméletből, szeretetből, megszokásból, kényelmességből, érdekből, tudatlanságból vagy, mert mások is ezt csinálják… Amikor pedig nem hazudunk, akkor eltorzítjuk, kikozmetikázzuk, eufemizáljuk, bagatellizáljuk a valóságot. Az így elvetett hazugságmagvak pedig gaz módjára elburjánzanak, beborítanak mindent, és végül teljesen megfojtják a tiszta, termékeny valódiságot.
A hazugságnak persze vannak fokozatai. Zárjuk is ki rögtön azt a helyzetet, ahol az életünk függ a hazugságtól. Bár ez is relatív. Doktor House részről részre bebizonyítja, hogy igenis, az életünk múlhat az igazmondáson.
De mi van a hétköznapi hazugságokkal?
Amikor inkább beteget jelentünk a munkahelyünkön, köhécselünk kettőt a telefonkagylóba, ahelyett, hogy bevallanánk, ma annyira nincs kedvünk dolgozni, hogy másokat is csak hátráltatnánk negativitásunkkal.
Amikor azt mondjuk a férjünknek, hogy háromezerbe került a fodrász, mert a háromszoros ár hallatán a fejünkhöz vágná, hogy ezért a frizuráért kár volt ennyi pénzt kiadni.
Sorolhatnám… Rengeteg konfrontáció elkerülhető ezekkel a hazugságokkal.
És ott vannak természetesen a saját részre gyártott hazugságok is.
„Biztos nem csal meg, én gondolom rosszul…” „A tanár a szemétláda, nem én törődöm keveset a gyerekkel…” „Majd holnap változtatok az életemen…”
Az igazság, a felelősségvállalás és a cselekvés szorosan összefügg:
Hazudunk - vagy igazat mondunk.
Hárítjuk a felelősséget - vagy felvállaljuk azt, ami a mi felelősségünk.
Kényelmesen benne ragadunk egy élethelyzetben - vagy változtatunk rajta.
Inkább hallgatunk - vagy konfrontálódunk.
Az is igaz, hogy az igazságnak számtalan arca van. Pláne egy vitás helyzetben mindenki a maga igazához ragaszkodik. De nem hiszem, hogy ez ugyanaz, mint a fent említett példák.
Hiszen mindenki a saját szűrőjén keresztül szemléli a valóságot. Így az igazság - az igazság.
A hazugság pedig olyasvalami, ami a saját valóságunknak mond ellent.
Az elmúlt hónapok másról sem szóltak az életemben, mint a takarításról. Nem a lakás porszívózását és az ablakpucolást értem alatt, mert ezekben sohasem jeleskedtem. Inkább békésen megideologizálom a pókhálók létjogosultságát.
Helyette magamban raktam rendet. Úgy éreztem, hogy rám rakódott egy csomó réteg: élethazugság, tagadás, félelem – ami alatt szinte láthatatlanul porosodtam ÉN. Mint a hagyma héjait húztam le ezeket a burkokat, és igazából nem jutottam sehova, csak egy újabb réteghez, míg végül néhány nappal ezelőtt, egy előadáson ezzel a kérdéssel találtam szembe magamat:
Mi életem legnagyobb hazugsága?
Napokba telt, míg megszületett a válasz.Egyszer csak a semmiből bukott ki belőlem: életem legnagyobb hazugsága az, hogy nem tudom, ki is vagyok és mit akarok…
Hazugság! Évek óta, sőt talán már születésem óta tudom, ki vagyok.
Belátom, ez nem mindenkinek lényeges kérdés, de ha valaki (én) hosszú ideje menekül önmaga elől, igenis szembe kell néznie vele.
Eddig féltem elfogadni, beismerni, ebből adódóan lusta voltam igazán cselekedni. Kényelmesebb volt hátradőlve hajtogatni, hogy "nem tudom, nem tudom", mint végre valahára élni. Most azonban megértettem, ezt nem is az eszemmel kell tudni.
Viszont kijelenthetem: időtlen idők óta minden sejtem tudja, ki vagyok. Sőt az egész Világmindenség tudja, ki vagyok. Ebből pedig az is következik, hogy az is éppen úgy tudom, mi az, amit akarok.
Bár a hogyan, a mikor még homályos előttem, sőt számtalan kérdés hever bennem megválaszolatlanul, mi több, sok esetben még a kérdést sem tudom, de innentől kezdve kizárólag az én felelősségem, hogy vállalom-e magamat. Hogy teszek-e magamért. Hogy élem-e önmagam.
Ha van kedved, tedd fel magadnak te is a kérdést: „Mi életem legnagyobb hazugsága?”
Garantálom, hogy meg fog lepni a válasz…
