2014. július 12., szombat

Az átváltozás anatómiája: telihold a Rák havában

"A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjászületéshez."

Ízek, imák, szerelmek című film


Az aktuális égi állásokról szóló bejegyzések mindig az adott képletek alapján születnek. Hagyom, hogy a fényszögek és a bolygóállások vezessenek írás közben, így amennyire csak tudom, kirekesztem a velem történő, bennem zajló eseményeket.
Néha ez igazi kihívás, hiszen én is részese vagyok az univerzális táncnak, akár közvetlenül, akár közvetve - mások történeteit hallgatva. De az archaikus módszerek tiszták és objektívek. A telihold akkor is telihold, ha én fáradtan kókadozom vagy épp kicsattanok az energiáktól.
Most azonban annyi érzés, gondolat kavarog bennem, hogy úgy döntöttem, ezekből építem fel a telihold-bejegyzésemet. Hátha titeket is valami hasonló érint éppen...

Azért lássuk, mit rajzolnak fel nekünk a csillagok!

A telihold időpontja 2014. július 12, szombat (budapesti időt figyelembe véve) 13 óra 24 perc. Ahogy már esett róla szó, ez a kvadrátos felállás utolsó összecsatlakozása. Utána fél évig "lazíthatunk", mivel legközelebb a Rák teliholdnál tapasztalhatunk meg hasonló feszültségeket.

A kardinális jegyek érintettsége révén az elmúlt időszakban felszínre jöhettek olyan mélyen gyökerező családi, társadalmi (vagy akár karmikus) minták, ami jelentős hatást gyakorolnak arra, milyennek is látjuk a világot, hogyan is gondolkodunk magunkról, másokról, az életben betöltött szerepünkről.
A legélesebb tükröt a párkapcsolatunk - vagy annak hiányában a róla alkotott elképzelések, illúziók, vágyak - tartották elénk.

A nagy tanítók felsorakoztak - ahol a Szaturnusz hangsúlyosan jelen van, ott leckék felkérdezésére számíthatunk. Itt pedig jócskán belegabalyodott a történetbe: a Skorpió jegyéből uralja a Bak Holdat, és oda-vissza uralják egymást a Bak Plútóval. Ráadásul ő az, aki a telihold feszültségét fel is oldja.

Az átváltozás anatómiája

Olykor bizony elbizakodottá válok. Azt hiszem, jó pár év tapasztalattal a hátam mögött, az életről és önmagamról alkotott elképzeléseim a helyükön vannak. Szerencsére ez az állapot mulandó, így nem sokáig fürdőzöm önnön nagyszerűségem csodálatában. Ilyenkor jön a Szaturnusz, fejbe kólint göcsörtös botjával, és kijózanít. Az észhez térést nálam mindig önbizalomhiány kíséri: "Ajaj, még mindig itt tartok?"
Nem más ez, mint az önértékelés libikókája. Hiszen addig, míg nem pontosan középen foglalunk helyet - egyik vagy másik oldalra elbillen a mérleg. Mi pedig kacagva emelkedünk a magasba, hogy a következő pillanatban jól odaverjük a fenekünket.

Szenvedélyes természetű vagyok, aki Fodor Ákostól kölcsönözte a mottóját: "Nagyon vagy sehogy." Ezzel a címerpajzs-felirattal felvértezve érzelmi kilengéseim is hasonló amplitúdóval bírnak: a határtalan szárnyalás és a pincemélység között váltakoznak. Az évek egyetlen gyógyírt adtak erre: a regeneráció képességét, ma már egyikbe sem ragadok bele relatíve hosszú időre.

Ha képes vagyok kívülről szemlélni, bevallom, még élvezem is az életnek ezt a játékosságát, bár az önsajnálat és a tehetetlenség állapotában a legkevésbé sem az "élvezet" jelzői szoktak eszembe jutni.
De az erővesztés megerősödés követi, az önbizalomhiányt mindig egy hajszállal több és magabiztosabb önértékelés, bizonyos élethelyzetek vakságát pedig az érzelmi viharokat elcsendesítő felismerés.

A napokban előkerült a 7 év, ha nem is Tibetben című írásom, és rájöttem, olyan leckék ezek, amik (számomra) nem évülnek el.
Az önismeret kemény erőpróba... Áldozat nélkül nincs győzelem... Tiszta lappal kell nekiindulni... Hit nélkül élni nem lehet... Brutálisan őszintének kell lenni önmagunkkal... Az utat nem lehet fejben járni... El kell fogadni, hogy az élet nem egy egyenes vonal...

De hogy is jutottam el ide hogy újra elővegyem saját magamnak szánt jegyzeteimet? Úgy, hogy olykor orra esem az előttem felbukkanó ismétlődésekben. Most is valami hasonló történt. Olyan élethelyzetben találtam magam, ami bár megpróbált újabb álruhát ölteni, hamar lelepleződött.

Én szeretem felcímkézni, a megfelelő fiókban elhelyezni az engem ért impressziókat. Ilyen a természetem, fontos számomra a megértés. Még ha a démonjaimmal küzdök is, meg kell ismernem őket. Egyetlen módszer vált be: nevet kell adni nekik.
Elindítok fejben egy "keresőprogramot", ami az adott szituációk, emberek, érzések vagy érzetek közti hasonlóságokat keresi. Valahogy a kulcsszóval a kezemben megnyugvás is érkezik. Onnan tovább nem kell boncolgatnom.

Először akkor próbáltam ki a módszert, mikor analógiát kerestem a szerelmeim között. Nem vagyok egy ideálkövető típus: akadt vörös-barna-szőke hajú, kék-zöld-barna szemű, magas vékony, erős testalkatú, szemüveges, idősebb, fiatalabb, informatikus, hőlégballon pilóta, színész, énekes, életművész... Bármilyen sémát próbáltam rájuk húzni, elbuktam. Egyetlen összekötő kapocs én voltam a történetben...
Aztán hosszas keresgélés, kutatás után előkerült a kulcsszó: "tehetség". Minden férfi, aki megfordult az életemben elhivatott volt abban, amit csinált és ráadásul szemtelenül tehetséges. És ha tükrökként tekintek rájuk, kénytelen voltam a saját tehetségem kérdése elől sem tudtam tovább félreugrani. (Jó, jó, azért a mai napig próbálkozom vele.)

Az elmúlt hetekben, hónapokban sok minden történt. Izgalmas, mozgalmas és felkavaró változások. De valami nem hagyott nyugodni. Megint volt valami ismétlődés, olyan kötél, ami bármilyen lelkesen is indultam el: visszarántott. Nem kell nagy drámákra gondolni, apró, pici jelek voltak, lényegtelennek tűnő momentumok - a dolgok nem úgy jöttek össze, ahogy szerettem volna - mégis a gondolatok és az érzések itt zizegtek körülöttem, mint a szemtelen legyek. Újabb "searching" parancsot futtattam az adatbázisomban. A kulcsszó, amit felszínre hoztam: "elutasítás". Talán látszólag nem is illeszthető be a mostani történetekbe. De a családi minták gyökérzetében ez egy sérült oldalág. Ami nem hagy kivirágozni, kibontakozni.

Az átváltoztatás első, és legfontosabb lépése: felismerni mi az, ami visszatart. Nevet kell adni ennek a "démonnak". Ha tudatosítom, milyen nevet visel a félelmem, már nem egy arctalannal kell megküzdenem. Sőt, sokszor - mint a mesékben - már a névadástól is hatalmukat vesztik.

Ez nem egy minden sebet begyógyító csodarecept. Csupán a sajátom. De ha elakadsz bárhol, bármikor, és lehetetlennek tűnik tovább lépni, vizsgáld meg magadban, mi lehet az, ami visszatart. Adj nevet neki. És engedd szabadon...

Hogy ne maradjon utána űr, pótold azzal, amit helyette szeretnél. Az elutasítást cseréld le például önelfogadásra...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts with Thumbnails