Advent első vasárnapjára
Idén a karácsonyra készülődve saját készítésű ajándékokkal szeretnélek meglepni Titeket. Néhány éve a családom számára a házi gyártású finomságok mellé történeteket is csomagoltam, ezeket osztom meg Veletek vasárnaponként.
❄❅❆
Azon a vidéken sohasem havazott. A tengerpart és a hegyek közé szorult kis falu sajátos mikroklímával rendelkezett: az észak felől érkező hófelhők egyszerűen kipukkadtak a magaslatok felett. Mintha a fenyők csúcsai sértették volna fel a hasas, fehér fellegeket, melyek ott helyben meg is szabadultak terhüktől. Október közepétől általában március végéig fehérség borította a hegyoldalt, tetején a fák alabástrom dárdasorként meredeztek. Délről szintén esélytelen volt a hófelhőknek kijátszani a tengert, sőt az áramlatok a vízfelszínt is csak ritkán engedték befagyni.
E kettő között – a senki földjén – terült el a falu. A víz mellett egymástól jókora távolságra álló ősrégi házikók pettyezték a partot. Az itt élők számára a tél süvöltő szelet, arcukba csapódó hideg, sós permetet, korai sötétséget, késői hajnalt és menetrendszerű reggeli ködöt jelentett.
Távolabb, a faluközpontban élők, szerencsésebbek voltak, kevesebbet érzékeltek ebből a nyirkosságból, a sűrűbben sorjázó épületek felfogták a szelet, a tenger sem nyújtózott cseppecskéivel ilyen messzire és a meleg, sárga fényű közvilágítás is barátságosabbá tette a hosszú téli estéket.
Mindennek ellenére Sienna szeretett itt élni, nem is tudott volna elképzelni másfajta életet. A parton az övé volt a legutolsó, legtávolabbi kunyhó, mégis úgy érezte, a végtelen közepén lakik. A hátsó kapu a tengerre nyílt, a konyha ablakából a hegyormokat csodálhatta, elől a kertben pedig tavasztól őszig kerekrépát, szamócát, fákon almát, hatalmas cserepekben pedig virágokat nevelgetett.
Hétköznap reggelente biciklivel betekert a központba, a pékség előtt hagyta a bringát, majd jó egy órát buszozott a munkahelyére. A város, ahova dolgozni járt, igen közkedvelt volt a turisták körében: évszaktól függetlenül elözönlötték a hoteleket, fotózták a régi épületeket és túrákat szerveztek a környező kastélyokhoz. Sienna egy csendesebb mellékutcában lévő antik üzletben volt eladó. Nyolckor nyitott, fél egykor ebédelni ment valamelyik kávézóba, majd vissza a boltba. Pontban ötkor lehúzta a rácsokat, és rohant a buszhoz, mert ha valami miatt lekéste, már csak nehezen jutott haza. Ha sikerült rávennie valamelyik szállodában dolgozó srácot, hogy a műszakja után még őt is hazafuvarozza, mázlija volt. Ha pedig nem talált senkit, akkor kénytelen-kelletlen a bolt egyik eladásra szánt pamlagján aludt.
Sokszor azonban a sofőrök is vártak néhány percet az indulással, lesték, hogy a lobogó vörös hajú lány mikor pattan fel melléjük az első ajtónál.
Míg hétfőtől péntekig a napokat a pontosság szabályozta, addig a hétvégéket egészen más, kiszámíthatatlan – a lány számára mégis megnyugtató – ritmus jellemezte. Hétvégente csak a pillanatnak élt. Ha kedve szottyant, felsétált a hegyre és hivatalos bevallása szerint gombák, titokban azonban tündérek és manók után kutatott. Utóbbiakat ugyan sohasem talált, de nem adta fel a reményt. Ha viszont az előbbiekre bukkant, akkor ínycsiklandó gombaételt főzött vacsorára, a maradékot pedig leszárította télire. Néhanapján, a helyi idő szerinti valódi nyári napokon, amiből olykor tíz is akadt az évben, mélyen beúszott a tengerbe, majd meztelenül és vizesen elnyúlt a homokon, hagyta, hogy a napmeleg simogatva megszárítsa. Szeptemberben lédús almát szüretelt, amit ládaszám hordott a pincébe és kosárszám ajándékozott a szomszédoknak.
Azon a novemberi napon már hajnalban érződött, hogy valami rendkívüli dolog van készülőben. Sienna szokás szerint odatette a teavizet, kiengedte a macskát az udvarra és gyorsan húzódott volna vissza a meleg lakásba, amikor észrevette. Pontosabban a hiányát vette észre: a köd nem volt sehol. Helyette látni lehetett az ébredező fényeket, melyek komótosan, de magabiztosan tolták maguk előtt az éj sötétjét. A szél nem fújt, emiatt a tenger sem fröcskölte szanaszét magát. A természet várakozott. A lány megcsóválta a fejét, de nem volt ideje túl sokat töprengeni a jelenségen, a víz felforrt és a kanna hangosan sípolt.
A furcsaságok később is folytatódtak. Bár kétségtelen, hogy mindez nem egy nagy összeesküvés része volt, csak összetorlódtak a véletlenek. A busz késett, a szomszéd faluban defektet kapott és meg kellett várni, míg megérkezik a pótkerék. A városban szokatlanul nagy volt a nyüzsgés, pedig karácsonyig még majdnem egy hónap hátravolt. Az emberek sorra adták egymás kezébe a kávézók kilincsét, igyekeztek bőséges angol reggelihez jutni, akik pedig nem fértek be, hordozható pohárban elvitelre kérték a kávét, míg másik kezükben friss péksüteményt szorongatva rótták az utcákat.
Az antik boltban is meglepően nagy volt a forgalom. Máskor legfeljebb délután tévedt be egy idősebb hölgy kiegészítőket keresve a porcelánjaihoz, esetleg egy fiatal pár, akik meghitt összevisszaságot álmodtak meg új otthon gyanánt. Most mintha mindenki akart volna egy csipetnyi ódon hangulatot magának: vásároltak teás készletet, széket, faliképeket, lámpákat, sőt valaki egy egész hálószobára való bútort lefoglalózott. A lánynak még ebédelni sem volt ideje, sőt a záróra is csúszott fél órával, mégsem dobhatta ki az utolsó vevőket.
A busz elment, így kénytelen volt végigszaladni a szokásos szállodákat és autót szerezni magának. Nick, az alig tizennyolc éves londiner vállalkozott a sofőr szerepre. Félszeg, csendes srác volt, most kivételesen egész úton magáról beszélt. Mesélt az álmairól, hajózni szeretne, de nem ám akárhogy! Építene egy saját vitorlást, amivel egymaga végiglátogatná Óceánia szigetvilágát.
Mikor leparkolt a lány háza előtt, még ő hálálkodott, hogy Sienna ilyen figyelmes hallgatóságnak bizonyult és búcsúzóul három szem narancsot nyomott a kezébe.
Sienna mosolyogva lépett be a kertkapun és szívből kívánta, váljanak valóra a fiú fantasztikusan merész álmai.
Abban a pillanatban elkezdődött. Először csak egy kósza, magányos hópehely jelent meg, lustán, körözve táncolt, míg végül vidáman a lány orrán landolt. Társai lelkesen követték és néhány percen belül tömegesen adták meg magukat a gravitáció vonzásának. Sienna döbbenten állt és csak bámult felfelé. Valahogy a hó utat talált magának és elkezdte meghódítani a korábban bevehetetlennek hitt senki földjét.
Csodával határos módon a földre érkező pelyhek sem olvadtak el, hanem összekapaszkodtak és hízni, gyarapodni kezdtek.
Egy idő elteltével a lány a hóesést már a szobaablakból követte nyomon. Csak az ünnepi világítást kapcsolta fel a háta mögött, hogy a nagy fényesség ne zavarja meg a kilátást. Odahúzta kényelmes foteljét az üveg elé, plédbe burkolózott és csak ámuldozott.
Reggel elgémberedett tagokkal ébredt. Nyújtózva nyitotta ki szemeit és újabb döbbenet fogadta: a földig érő ablak előtt hatalmas hófal tornyosult. A kicsi ház a sosem látott havazás fogságába esett, bár Sienna inkább úgy érezte, hogy a hó átölelte őket. A macskát kiengedte a fürdőszobaablakon, aki kényesen rázogatta a mancsára tapadt fehérséget és felháborodva nyávogott.
A lány nem bánta a se ki, se be helyzetet, telefonált a főnökének, aki megnyugtatta, hogy bemegy helyette. A hirtelen jött hétvégi hangulat nyomán a lány táncra perdült és az összes karácsonyi dalt eldúdolta, ami csak az eszébe jutott. Nevetve rogyott vissza a fotelbe és arra gondolt, hogy valami finomsággal kéne megünnepelni a hóesést.
Tekintete az asztalon ácsorgó narancsokra siklott és azonnal jött az ötlet: narancslekvárt fog főzni! Épp úgy, ahogy nagymamájától látta, megsikálta a gyümölcsöket, zöldséghámozóval óvatosan vékony szeleteket vágott a héjából, majd a gyümölcshússal együtt feltette cukorszirupban forrni. A házat pillanatok alatt elöntötte a hamisítatlan karácsony-illat, pláne mikor a vaníliarúd is belekerült a főzetbe. Órákig rotyogott a tűzhelyen a lekvár, közben Sienna nekilátott a kalácsnak.
Az élesztős tészta és a forró narancspára szinte buborékot képzett, olyat, ami visszarepíti az embert a legboldogabb gyerekkorába. A marmelád besűrűsödött, a foszlós kalács melegen és aranybarnán mosolygott, már csak a szervírozásra vártak mindketten.
Sienna úgy állt neki a falatozásnak, ahogy azt a nagymamájánál is tette. Nem szelte, hanem kézzel tépkedte a kalácsot, belemártogatva a langyos lekvárba és minden falat után jóízűen lenyalogatta az ujjait. Ragacsos kézzel fogta a teás bögrét is, nem törődött vele, hogy mindent összemaszatol...
Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!
Ha érdekelnek az asztrológiai aktualitások, kövesd a Padparadsa facebook oldalát.
