Fekete hold és aszteroida Lilith együttállása a Rák jegyében: 2022. 06. 22
Manapság épp olyan divatos önismerettel foglalkozni, mint mondjuk kéthavonta fodrászhoz járni. Nagy különbség azonban, hogy a hajvágáshoz elég hátradőlnünk, miközben a szakember végzi a dolgát. Netán kedélyesen el is cseveghetünk vagy magazinokat lapozgathatunk közben. Jobb helyen még kávéval is kínálnak.
Önmagunk megismerése azonban már aktív részvételt kíván. Gyakran összetévesztjük az aktivitást azzal, hogy megnézünk egy előadást a neten, elolvasunk egy szakkönyvet, részt veszünk kurzusokon. De még önmagában az sem elég, hogy pszichológushoz, lelki segítőhöz járunk.
A nézés, az olvasás, a részvétel külső aktívum.
A belső változásokhoz azonban kizárólag nekünk van hozzáférésünk.
A fentebb említett asztrológiai tartalmakhoz – pontosabban a szimbólumok mögött meghúzódó traumákhoz – azonban nem is olyan egyszerű hozzányúlni. Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy szembeforduljunk azokkal a félelmeinkkel, melyektől éveken, netán évtizedeken át menekültünk, a homályba taszítottuk, a feledés homokját szórtuk rá – és megkérdezzük tőlük: kik vagytok és mit akartok?
Amíg ezt nem tesszük meg, óriási energiarabló vákuumokat hozunk létre, melyek láthatatlanul elszippantják az életerőnket, megakadályozzák az önérvényesítést, énünk kibontakoztatását. Ráadásul olyan külső körülményeket is teremtünk, melyek benne tartanak minket az úgynevezett "komfortzónánkban".
A komfort egy félrevezető kifejezés, azt jelenti: kényelem. De ne a "két szoba, összkomfortra" gondoljunk, puha fotelekkel és Netflix-előfizetéssel. Energetikailag a komfortzóna az a mezőbe, amiben megszokottan mozgunk. Lehet ez akár egy állandósult stresszállapot is – így ennek megfelelően folyamatosan egy stressz-zónát hozunk létre magunk körül.
Mindig bosszankodunk. Mindig összeszedünk valami betegséget. Mindig kiszúrnak velünk. Mindig hülyéket fogunk ki. Mindig, mindig, mindig – ez a komfortzóna.
Az ebből való kilépéshez nem elég annyit mondani, hogy "viszlát, én most frekvenciát váltok", hiszen 20-30-40 év alatt az elménk, a testünk, az izmaink, a szívritmusunk, az emésztésünk, az érzelmi reakcióink is ehhez a rezgésmintához szoktak.
Minél régebb óta álltunk rá erre a "működésmódra", annál messzebbre kell nyúlni önmagunkban. Akár a születési és magzatkori élményeinkhez vagy tágabb családi vonatkozásban a transzgenerációs mintáinkhoz. A zsigeri szintű félelmi reakciókat nem lehet intellektuális síkon kioldani. Azokhoz az idegrendszeri programok gyökérkönyvtárához kell utat találni, ahol a "bug-ok" keletkeztek.
Bár kilenc évvel ezelőtt is állt itt együtt a két Lilith, de akkor már az Oroszlán jegyében járt a Nap, most viszont a tudatosság fénye is ezt a lélektani területet világítja be. Hogy pontosan mi is ez a pszichológiai kérdéskör Franz Renggli: Aranykapu az életbe című könyvéből idézek:
"A születés minden ember központi élménye. A legnagyobb átalakulást és változást jelenti, amit ésszel fel lehet fogni, ráadásul mindez a legnagyobb érzelmi alakíthatóságunk korában zajlik. Azok az élményeink, amelyek közvetlenül a születés előtt, alatt és után élünk át, életünk minden nagy átmenete alatt újraélednek, például amikor óvodába vagy iskolába kerülünk, elkezdünk dolgozni vagy megházasodunk.
Természetesen akkor is, amikor életünk utolsó átmenete kezdődik, vagyis amikor a halál a folyamat végállomása. Ám nem csak ezeknél a nagy átmeneteknél aktiválódik újra a születési élmény, hanem az olyan kisebbeknél is, mint például a vizsgahelyzetek, a nyilvános fellépéseket megelőző lámpaláz, amikor valami nyomás alá kerülünk, vagy nyomás alatt kell létrehoznunk. Nem véletlen, hogy manapság divatszóvá vált a stressz – amikor stresszt él meg a testünk, mindig arról mesél, milyen volt a születésélmény."
Én ahhoz a generációhoz tartozom, akik még hírből sem ismerték a "gyöngéd születést", pedig Frédérick Leboyer már 1974-ben könyvet írt ezzel a címmel. A "nem volt semmi komplikáció" sem jelentette, hogy az édesanyák szabadon dönthettek szülés közben a testükről, gyakran kérdés nélkül kapták a fájdalomcsillapítókat, a születésgyorsítókat. A legtöbben a gravitációtól sem kapták meg a segítséget: ágyban, párnák közt hozták világra a gyermeküket.
A szülési protokoll nem segítette az újszülötteknek az átmenetet, a kilenc hónapnyi (jobb esetben) édeni állapotból hirtelen partra vetett halakká váltak, nem kaptak idő az akklimatizálódáshoz sem. Sőt, még a világuk közepétől, a biztonságot és állandóságot jelentő édesanyától is elszakították a babákat hosszú órákra, hogy az előírás szerinti 180 percenként enni kapjanak.
És ez "csak" a fizikai része. (Dehogy csak, ez is egy jókora adag lelki frusztráció melegágya.) De ott vannak még azok a bizonyos transzgenerációs örökségek is. Nekem a szüleim a II. Világháború végén látták meg a napvilágot, egyik nagymamám alig volt 19 éves, mikor a légvédelmi szirénák hangja mellett egy pesti bérházban adott életet első gyermekének.
Az állandó félelem, a rettegés, a bizonytalanság, az éhezés, a halál árnyékában születés nem adja meg azt az ősbizalmat, amivel az élet kezdetét kéne ünnepelnünk.
Ezek a megragadható történeteink. Ám még messzebbre nyúlik az a kollektív mese, melyben a nők szigorú korlátok, megbélyegzések mellett léteztek. Ez volt a patriarchális társadalom jellemzője: a nő az eredendő bűn, a csábítás oka és következménye, testének ritmusa szégyenletes.
De ha el sem kezdjük, nem lesz változás.
Gondoljunk csak bele, hogy ha a magzatkor és a születés tulajdonképpen a létezésünk tartógerendája – meghatározza a kötődési mintáinkat, az alap egészségi állapotunkat, a stressz-szintünket, az önbizalmunkat, az akaraterőnket, a motiváltságunkat, a függőségre való hajlamunkat – akkor milyen kollektív képet kapnánk, ha a következő generációk már más opciókkal léphetnének be az életbe?
Ha azalatt a bizonyos "sorsformáló 9+1 hónap" alatt olyan erős, egészséges gyökereket ereszthetnénk a létezés talajába – ami ugyan nem negálja az összes nehézséget – de olyan személyiséget eredményez, amellyel kreatívabbak, együttműködőbbek és konstruktívabbak lehetünk.
Mi az ami ezzel egyenes arányban csökkenne? A stressz, a frusztráció és minden ebből adódó következmény: az agresszió, a hatalmi játszmák, a kapcsolati sérülések...
Rettentő sokat számít egyetlen ember döntése és felelősségvállalása is! Hiszen változás példájával elég csak újabb egy-két embert megérintenünk, akik szintén erre az útra lépnek és újabb egy-két embert inspirálnak a fejlődésre, transzformációra. A világ legnemesebb "piramisjátéka".
Saját történetem még "feldolgozás alatt van" (nemrég vettem részt egy születéscsoportban), így erről nem tudok többet írni, de akit érdekel a téma, annak szeretettel ajánlom a következő olvasnivalókat:
Orosz Katalin – S. Nagy Zita: A sorsformáló 9+1 hónap
Franz Renggli: Aranykapu az életbe
Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés
Diane Ducret: A tiltott rés (jelenleg nem kapható, de a kiadónál értesítés kérhető)
Továbbá Friderikusz Sándor készített egy podcast-et Máté Gáborral, ezt is érdemes meghallgatni:
..
Orosz Katalinnal is van fent egy fantasztikus Nyitott Akadémiás előadás "A magzatkori és születési élmények hatása az életút alakulására" címmel
..
Tetszett a bejegyzés?
Kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!
Ha pedig érdekelnek az asztrológiai aktualitások:
Kövesd a Padparadsa facebook oldalát!