akár azt hiszed, hogy nem,
mindenképpen igazad lesz.”
- Dale Carnegie -
Már egy hete motoszkál bennem ennek a bejegyzésnek a gondolata, de valahogy nem jutottam odáig, hogy kiírjam magamból.
Elhessegettem, de valahogy mindig visszatért, mint azok a bosszantó legyek a nyári melegben. Ahogy azok döngicsélnek az ember feje kerül, elűzhetetlenül, úgy zizegnek bizonyos gondolatok is belül az ember fejében. Most végül úgy döntöttem, még a telihold bejegyzés előtt szembe nézek ezekkel a röpködő gondolatokkal, és megpróbálom őket betűnként valami értelembe rendezni.
Képes vagyok rá
Gyermekként van egy fantasztikus képességünk. Ez pedig a hit. Hiszünk magunkban, hiszünk az élet tökéletes rendjében.Gondolj csak arra, mikor egy gyermek járni tanul. Megszületik benne a vágy: menni kell! Ez az akarat megmozdít benne valamit ő pedig kísérletezni kezd a lehetetlennek tűnő feladattal.
Próbálkozik hétfőn, kedden, szerdán, és ha kell, akár hetekig tanulgatja. De eszébe sem jut feladni. Meg sem fordul a fejében, hogy legyintsen, és azt mondja, á, ez nem jött össze, nem nekem találták ki, biztos, hogy nem vagyok a gyalogláshoz elég tehetséges…
Mert valahol mélyen, magában tudja, hogy menni fog. Ez az élet alapvető törvénye, hogy ő elsétáljon a fotelig, az asztal sarkáig, anya vagy apa kitárt karjáig.
Egyszer csak nekilódul. Pár bizonytalan lépés, és a fenekére huppan. Semmi gond. Újra kezdi. Addig míg a lépegetésből magabiztos séta, majd futás formálódik.
Aztán az a csöpp gyermek tovább növekszik, egyre többet tapasztal a világból, és lassan megkopik benne az a természetes hit, ami elindította az úton.
Annak, aki gyerekkorában több biztatást, elismerést és visszaigazolást kapott, könnyebb a dolga, mint azoknak, akit kevésbé támogattak. Az egészséges önértékelés már magzati korban elkezdődik - vannak várt és nem várt gyerekek, szinte egy életet meghatároz, hogy feszültséggel teli vagy kiegyensúlyozott kilenc hónap előzte meg a világra jövetel pillanatát.
Fontos lenne, hogy anya feltétlen szeretetét (belső bizonyosság) és apa elismerő támogatását (külső megerősítés) mindenki hiánytalanul megtapasztalja.
Ám sokszor a szülők sem kapták meg ezt, így nehezen tudják tovább örökíteni az önbizalmat, az önmagukba vetett hitet, és főképp az önszeretet képességét.
Következő lépésben az iskola és a társadalom nyirbálja az önbizalmat azzal, hogy uniformizálni próbálják a gondolkodást, a világlátást, a hiányosságokat és nem a tudást kérik számon. (Tisztelet a kivételnek, hiszen én is olyan iskolába jártam, ahol megtanítottak összefüggésekben gondolkozni, megadták a döntés szabadságát és tisztelték az egyediségünket.)
Mágussá válok ismét
Gyerekkorunk gyökereire épül felnőtt-létünk valósága. Az élet az első lépések misztériumánál legtöbbször jóval egyszerűbb szituációkat kínál fel nekünk, mégis elbizonytalanodunk, megtorpanunk, mi több: feladjuk.Mégis azt hiszem, aki szeretne valamit elérni az életben, vagy csak közelebb jutni önmagához, újra fel kell idéznie magában az elfeledett képességét.
Nem véletlen, hogy mindig ez az első állomás: a tarotban ez a Mágus lapja, asztrológiában a Kos-pillanata, számok között az 1-es, majáknál a Sárkány és a magnetikus energia, a planéták közt a Nap, Ji Kingben a Teremtő Kien, elemek között a Tűz és még sorolhatnám.
Enélkül nincs továbblépés.
De a titkos tudás ott van mindenkiben. Gyermekként ezt ösztönösen átéltük az első lépésekben.
Felnőttként, újra kell tanulni, fel kell idézni ezt a mindent átható érzést.
Hiszek magamban. A képességeimben. Abban, hogy a láthatatlan ideából a gondolataimmal, a szavaimmal, az érzéseimmel, a vágyaimmal, és főképp a hitemmel valóságot formálok.
Kitartok. Áldozatot hozok. És nem adom fel akkor sem, ha olykor-olykor bizony fenékre ültet az élet.