A szerelem színei: ecsetvonások a szerelem ünnepén

BÚCSÚ: MOSOLY

A szerelemről
csak jót és rosszat tudok
mondani - mást nem.

Fodor Ákos

Gondoltam, Beltane alkalmából írok pár sort a szerelemről, de rájöttem, hogy minden, amit mondhatnék, azt már Fodor Ákos ebben a pár sorban esszenciálisan összefoglalta. De hogy ennél azért picit hosszabb legyen a bejegyzés, megpróbálkozom a lehetetlennel, és a feketét/fehéret a színeire bontom. Hiszen a szerelem nem csak jó és rossz, de ezer arcú, szivárványszínű, játékosan dallamos, felemelő, szárnyakat adó, földre sújtó, túlélhetelen vagy épp élni tanító...
Minden, amit itt leírok, az én viszonyulásom a szerelemhez. Lehet, hogy van benne olyan, amiben magadra ismersz, vagy olyasmi is, amiről másképp vélekedsz. Mégis akad egy tétel, ami vitathatatlan: a szerelem az egyik legszépségesebb, legnagyszerűbb, legcsodálatosabb érzés, amiben részünk lehet és aminek részesei lehetünk!

Vörös: a szerelem születése

A különböző mitológiákban a szerelem istennője címet a Vénusz bolygó viselte, és bár az egyik kultúrában Aphroditének, míg a másikban Astarténak, Isthárnak, Turannak vagy Freyának nevezték, ugyanazt jelentette.
A szerelem ellentmondásos, erről árulkodik születésének görög története. A kasztrált Uranosz férfiasságának vércseppjeiből és a tenger hullámaiból fogant, s varázslatos szépségű fiatal nőként lépett Ciprus partjaira. Ezzel a momentummal sikerült a minap kizökkenteni a tanítványaimat, pedig szerintem gyönyörű a szimbolikája.
A legmagasabb égi és a legmélyebb tudatalatti ölt testet a földi szerelemben. Nyomában éppúgy jár termékenység, mint viszály, szenvedély és lemondás, csábítás és elutasítás, szakralitás és közönségesség...

Narancs: hétmérföldes különbségek

Aprodité önmagában sosem kel életre, szüksége van az őt lángba borító ellenpólusra: Árészre, a háború istenére. Nászukból fogant gyermekeik emlékeztetnek bennünket a párkapcsolatokban megélt érzések sokféleségére: Phobosz - a félelmekre, Deimosz - a rettegésre, Érósz - a szerelemre, aki nem tud a másik, Anterósz viszontszerelme nélkül kiteljesedni és Harmónia - az egyesítőre.
Jó pár év és jó pár szerelem távlatában kijelenthetem (magamnak), hogy szerelem és szerelem között bizony épp ilyen hétmérföldes a különbség. Sőt, a legtöbbjükről utólag még az is kiderült, hogy fakó visszhang, csalóka ábránd, olcsó utánzat vagy flitteres illúzió volt csupán. Az igazi szerelem ritka, s Harmóniából jó, ha egy jut egy életre. Az pedig hatalmas ajándék, féltve kell őrizni, mert a harmónia rendkívül törékeny...

Sárga: miért kell olykor főni a saját levünkben?

A fentiekből is kiderül, hogy a szerelem nem rózsaszínű köd  vagy egy folytonos vonal. Állandóan mozgásban, áramlásban, hullámzásban van, ha kibillenünk az egyensúlyunkból, ő is billen. S a mi dolgunk visszaállítani a harmóniát, mert magától nem mozdul sehova.
Két ember társas játéka egy harmadikként létrehozott közös érzelemmel.
A bejegyzés írása közben épp ebédet készítettem, mikor is megfogalmazódott bennem ez a gondolat: olykor még a szerelemben is kell főni a saját levünkben. Szeretem a főzős hasonlatokat az energiák egyesülésére, arra, hogyan adódik össze sok különböző íz egy új, finom esszenciává.
Rotyog a paradicsomlevesem, és azon jár az agyam, hogy szinte már önmagában is készen van, miért kell vele ennyit várni, hogy fogyasztható legyen?
Mert az ízeknek - a hagymának, a zellernek, a fűszereknek kell ez az alkímia, hogy kihozzák magukból a legtöbbet. Olykor ez a kapcsolatokra is igaz. Kell, hogy magas lángon égve (akár a szenvedélyben, akár a szenvedésben) kihozzuk magunkból a még többet...

Zöld: szívközéppont

A szerelem, mint minden érzelem, gesztus, tett vagy gondolat - minket tükröz. A szerelem velünk együtt érlelődik, változik, formálódik.
Más tizenhat évesen fejest ugrani valami félelmetesen ismeretlen, de félelmetesen vonzó csodába, és egészen más felnőtt szívvel, sok mindent tapasztalva újra belekóstolni.
Sokan sóvárognak a hajdanvolt kamaszszerelem után, én azt vallom, nincs szebb, mint önmagunkra ébredve a másikra találni.
Amikor már tudjuk, hogy a kép így is, úgy is minket tükröz. Már nem riasztanak az önmagunkban is elfogadott szépséghibák, nem ijeszt meg a másik emberi lény nagyszerűsége, különlegessége, tehetsége, félelmei, démonjai, múltja jelene vagy jövője.
Egyszerűen csak jól esik beleveszni a tükörképbe...

Kék: tanulni kell a szavakat

A szerelem kommunikációjának két buktatója van. Az egyik, hogy mindenki kizárólag a maga nyelvét beszéli, és nem tanul meg a másik szavaival szólni.
Erről Hervay Gizella Levél helyett című soraiban így ír: "És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani. (...) Ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult."
A másik pedig az, hogy egyáltalán nem beszélünk. Nem a hétköznapi dolgokról, hogy mit tervezünk a hétvégére vagy mit nézzünk meg a moziban, hanem arról, ami bennünk van. Arról, ami a szerelmet csillogó szövedékké szövi, a bennünk kavargó érzésekről. Akkor tudunk igazán szólni, ha a sötét színeknek is merünk nevet adni: a félelmeknek, a fájdalmaknak, az ellentmondásoknak. De van, hogy a világos színeket is meg kell tanulni: az örömöt, az eksztázist, az elragadtatottságot...

Indigó: az égben kötve, a hullámokba vetve

Szerintem (és erről mindenkinek nyugodtan lehet más az elképzelése) - a szerelmet két lélek jóval a megvalósulás előtt - talán az égben, talán egy köztes dimenzió fehér íróasztala mellett - egy láthatatlan szerződésben rögzíti.
Ezeknek a szerződéseknek a megvalósítása vagy figyelmen kívül hagyása semmiféle (emberi) jogi következménnyel nem jár, de a találkozások elkerülhetetlenek.
Ott és akkor dönthetünk róla, hogy megéljük-e.
De ha igent mondunk rá, előbb mélyre kell merülni, nyakig az érzelmekbe, hagyni kell, hogy elsodorjon bennünket a vágy, a szenvedély, a megmagyarázhatatlan, a megfoghatatlan, az ésszel-értelemmel fel nem fogható. A tudatost és a tudatalattit kell "földivé", "élhetővé" szelídíteni...

Ibolya: szavak nélkül

Bár eddig hosszú sorokban szavakká próbáltam formálni mindazt, aminek a legmeghatározóbb pillanatai valójában szavak nélkül valók.
Mert a szavak belevesznek a feledés homályába, de a hangulatok, az érintések, az együtt-rezdülések elevenek maradnak.
Azok, amiktől tapinthatóvá sűrűsödik és szikrákat vet a levegő. Azok, amik elhatározássá érlelik a vágyat vagy hallhatóvá formálják a bennünk lévő érzéseket. Azok, amik elmossák a tér és az idő határát.
Hogy szép kerek legyen a történet, Fodor Ákos Axiómája legyen a záróakkord:

Nem az a titok,
amiről „nem beszélünk”.
A titok:  s z ó t l a n

(Nekem a titok neve: meghittség...)