Előadás helyett
Van egy szövedék
Egy összetartozás
Egy összekapcsolódás
Osztozunk a Látásban
Érezzük a reményt
Érezzük a misztériumot, a titkot
Megérint az élet, és megérintjük az életet
Halljuk a bolygó lüktetését
Csendben teszünk
Együtt
És egyedül
Minden mozdulatunk
Minden részünk
A Teljesség egy darabja
Van itt egy kör…"
(Hopi vers... ahol valami véget ér, ott valami más elkezdődik)
Asztrológiai képleteket értelmezni olyan, mint mesét olvasni: izgalmas történetek bontakoznak ki az ember szeme előtt. Láthatjuk benne a hátteret, a próbatételeket, a segítőket, a cselekmény sodrásának irányát. De mindez önmagában csak üres, lélektelen keret. Szükség van ránk, hogy élettel töltsük meg.
Tavaly októbertől a kollektív mesénk leginkább Carroll népszerű könyvére emlékeztetett.
Alice-hoz hasonlóan kicsit mindannyian beleestünk a "nyúl üregébe": a csillagállások a hétköznapi életünkben is valamiféle absztrakciókat teremtettek. Nem csupán az Uránusz-Plútó fináléjának feszültségét tapasztalhattuk, de még a Neptunusz-leszálló holdcsomópont együttállásának felkavaró örvénye is magával ragadhatott. S hogy mindezt ilyen intenzíven, a saját bőrünkön érezhettük, az (javarészt) Nap jegyváltások Hold kvadrátjainak köszönhető.
A Nap és a Hold ilyen jellegű fényszöge szaturnikus jellegű. Ahol a szívünk és az értelmünk között konfliktus adódott, ott bizony ezek az energiák a fejünkre koppintottak. Minél nagyobb egységben voltunk önmagunkkal, annál kevesebb életleckével kellett szembenéznünk.
Tulajdonképpen rengeteg mindenre megtanított bennünket az elmúlt fél év. A Skorpió legmélyebb, legsötétebb barlangjából indultunk el a fény felé, és most, a Bika hónappal érkeztünk meg a ciklus végére.
Megtanulhattuk, hogy lezárás nélkül nincs újjászületés. Mert korábban elfelejtettünk elengedni. Ez nem csak a mindennapi tárgyainkhoz való ragaszkodásban nyilvánult meg, de a feldolgozatlan, lezáratlan kapcsolatokban, a halálhoz való viszonyulásunkban, az érzelmi elengedés hiányában. Itt akadtak el a "nagy elhatározások". Ahhoz, hogy a fordulatok bekövetkezzenek az életünkben bizony áldozatot kellett hozni. Feláldozni nem csak értékes dolgokat lehet, hanem bármit, amihez foggal-körömmel ragaszkodunk. Például az életünk természetes sodrását megakasztó múlt emlékeit.
A felszabadulás igénye hónapról hónapra megismétlődött. A változáshoz szélnek kellett ereszteni azokat az álmainkat is, amiken már túlnőttünk, és fel kellett fedeznünk azokat a lehetőségeket, amik sokkal jobban illeszkednek jelenlegi énünkhöz. Elemezgethettük azokat a kifogásokat, hogy "miért nem" tettük eddig a dolgunkat. Miért nem léptünk ki egy boldogtalan kapcsolatból, miért nem váltottunk munkahelyet, miért nem adtuk el a házat, miért nem mentünk világot látni, miért nem tanultunk valami újat, vagyis miért nem éltünk végre úgy, ahogy szerettünk volna?"
Tudatosíthattuk azt is, hogy felelősséggel tartozunk a sorsunk, az életünk alakulásáért. De felelősségünk csupán addig tart, ameddig őszintén, tiszta lelkiismerettel tudunk magunknak és másoknak is felelni. Szavakból, gondolatokból építjük folyamatosan a "fátumot", amit pedig cselekedeteinkkel hívunk életre és alakítjuk kézzel fogható sorssá. Az, hogy a földi létezés milyen fonalakból szövődik, milyen családba, anyai helyzetbe, körülményekbe születünk bele és hogy mindez meddig tart - nem rajtunk múlik. E két dolog felett nincs hatalmunk. De hogy a kettő közt, a születés és a halál közt mi történik - az viszont rajtunk múlik.
Gyakorolhattuk a szó és a gondolat varázshatalmát. Mert nem mindegy mit mondunk magunknak és másoknak, milyen gondolati "programot" futtatunk. Ezt felismerve és ezen változtatva tudtunk kitörni sorsfordulataink irányába.
Hullámokban törtek ránk a belső konfliktusok, az önellentmondások. Emiatt (főleg év elején) kicsit akadályozva, blokkolva érezhettük magunkat. Talán mert még mindig túl sok volt a ragaszkodás? Mielőtt előre léptünk volna, le kéne választani magunkról a visszahúzó súlyokat. Rengeteget változtunk, mégis bizonyos gondolkodási sémák miatt úgy éreztük: megrekedtünk. Mert nem volt elég tudni, el is kellett hinni, át is kellett érezni a változást. Teljes szívvel fel kellett lázadni a régi énünk ellen, hogy azzá válhassunk, akik lenni akartunk. Ideje volt levenni az álarcokat.
Szükség volt a nyugodt, békés, szemlélődő időszakra, az érzelmi érlelődésre is. Ez nem jelentett tétlenséget, épp ellenkezelő: nagyon is aktív belső munkát igényelt. Gyakorolhattuk magunkban, mit is akarunk szívvel-lélekkel valóra váltani, mielőtt ezt a korlátlanságot átemeltük a hétköznapi megvalósulás korlátai közé.
A tavasszal új, friss energiák ébredtek. Megfogalmazhattuk az önazonosságunkat és elkezdhettük kinyilvánítani az akaratunkat. De még mindig akadhatott egy-két béklyó. Ha még mindig nem szabadultunk ki a visszatartó, lehúzó kapcsolatok hálójából, ismételten módunk nyílt rá.
S ahol valami véget ér, ott valami más elkezdődik...
Az árnyékból megérkeztünk a fénybe. A szavakról és a gondolatokról fokozatosan a tettekre kerül át a hangsúly. Mindaz amit most megteszünk vagy elmulasztunk megtenni az jelentősen kihat az életenergiánkra és a jövőbeni élet-irányunkra. Az individualizmus, a tehetség, az értékek kibontakoztatása mind fontosabbá válik, és ha nem tudunk ebben előre haladni, komoly frusztrációkat tapasztalhatunk meg.
A létezés pecsétjének ezt a tűz jegyekben kialakuló hármasságot nevezem. A pecsét nem más, mint lágy, olvasztható anyagba nyomot hitelesítő, azonosító jegy. A lágy anyag ebben a vonatkozásban a fél év alatt hatalmas változásokon keresztülment énképünk, ami még nem öltött szilárd, magabiztos formát. A belenyomott minta pedig a döntésünk. Épp most, ebben a néhány napban a legerőteljesebb a Szaturnusz-Uránusz és a felszálló-holdcsomópont trigonja. Mondjuk ki hangosan: Kivé akarunk válni? Hogyan akarunk élni?
Ideje önmagunkban kiteljesedni, egységgé, körré alakulni, hogy bekapcsolódhassunk a végtelenség forgásába, és innen vele együtt folytassuk tovább a táncot.
Ha érdekelnek az asztrológiai aktualitások, kövess a Padparadsa facebook oldalán.