„Közeledik az éjfél. Az ablak elé tolt fotelban ülök, a függöny mögül rám kacsint a telihold. Visszamosolygok rá, hagyom, hogy a szépsége magával ragadjon. Feloldódom halvány fényében, és tágra nyitott szemmel egy táncról álmodom. Már hallom is; a távolban halk zene csendül, óvatosan közelít, lágyan megsimogat és oltalmazóan körülölel. Felkelek a fotelból, és együtt forgok a zenével. Ahogy pörgök, eltűnik rólam a pulóver, a farmer, és mint Hamupipőke meséjében, a semmiből egy holdezüst selyemruha simul rám. Lábamon báli cipő, hajam feltűzve. Gyűrűimen és nyakamban kristálykövek szikráznak. Varázslat… A zene csalogat, elfut előlem, eltűnik a csukott ajtó mögött. Utánaeredek, benyitok a jól ismert szobába, de az ágy, a szekrény, a szőnyeg szertefoszlik. A parketta helyén kék-fehér ragyogó márványlapok, a falakon hatalmas tükrök, a plafonon óriási csillárok, valódi gyertyákkal. Végigpillantok magamon, a tükörképeimen. Arcom előtt éjfekete széttárt szárnyú pillangó-maszk. Megérintem az ...
©Balogh Eszter