Mert nem tudják, hogy a kerítés mögött ott van maga a táj.
Mi kalapáccsal festettünk."
Nagyon személyes hangvétel következik!
Kezdem az elején: utáltam felébredni…
Nem, nem a szokásos reggeli "még öt perced had lustálkodjak" állapotról beszélek, hanem arról, mikor az ember tényleg gyűlöli az ébrenlétet. Mert itt fakóbbak a fények, tompábbak a színek, unalmasabb az élet, mint "odaát". Az Álmok Szivárványos Birodalmában.
Annyira jól tudtam álmodni! Bármit: csodás tájakat, vonzó férfiakat, kalandokat, hősöket, állatokat, óceánokat, merülést, repülést, amit csak akartam!
Olyan éles határvonal választotta el a két világot, hogy lehetetlennek tűnt hidat építeni a beláthatatlanul mély, elérhetetlenül távoli, sziklás szakadékkal kettéhasított partok közé.
Az első ébredésem iszonyatosan megrendítő volt. Mint a Mátrixban Neonak, nekem is égtek, fájtak a szemeim a valóság láttán. Még szorosabbra zártam a szemem, még kétségbeesettebben húztam a fejemre az illúziók tündökletesen csillogó köd-takaróját.
De másnap mégis újra felkeltem. És harmadnap szintén…
Az ébrenlétben, a magam rohamtempójában kíméletlenül zúzogattam a világról alkotott elképzeléseimet, éjszakánként pedig gyógyulni menekültem a tudatalattim lágyan ölelő, jól ismert képtengerébe. Ott pihentem ki az önmagával vadul küzdő énem frissen szerzett, folyton vérző tapasztalásait.
Híd még mindig nem épült, de a völgyön keresztül felfedeztem egy hosszú, meredek ösvényt. Itt óvatosan, botladozva átcipelhettem néhány álomtöredéket az ébrenlétbe. Tanulgattam nyitva tartani a szememet, éber tudattal is felismerni azt, amit odaát a ködben vakon kitapogattam. Egyre izgalmasabbnak rémlett a két világ. Megismertem a közös nyelvezetet is. Szóról szóra, képről képre bontogattam ki a letűnt korok titkos szimbólumrendszereit: a tarot beszédes lapjait, az asztrológia misztikus csillagkódjait. (S teszem ez mind a mai napig, a végtelen és kimeríthetetlen csoda útján haladva!)
Erre alapozva, innen merítkezve a korábban menekülésre használt álomlétet tudatosan kezdtem valóságteremtő álmodássá formálni.
A tudatos a tudatalattiban fogan, de a világra születéshez hit is kell… Ez az utolsó (vagy épp legelső?) próbatétel.Így van ez az asztrológiában, ahol a transzcendens 12-es ház az én-be lépés szándékát érleli, vagy a tarotban a XX-as Ítélet, ahol az Örökkévalóság, a Világszellem, a Teremtő harsonája hirdeti: a XXI-es Világba léphetsz.
Hát itt állok most.
Az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovagban van egy jelenet, a film vége felé, mikor Indiananak a templomhoz egy szakadékon kell keresztüljutnia.
Nincs híd, de nem is kell az átkeléshez. A híd ott van a szívében. A híd neve: hit.
Hinni kell az álmokban. Hinni kell, hogy képesek vagyunk valósággá formálni őket. Végül pedig el kell hinni őket, mikor ott kopogtatnak az ajtón, bebocsátásra várva.
S ahogy rájuk pillantunk, megérintjük,megízleljük őket, kiderül róluk, hogy jóval többek, gazdagabbak, színesebbek mint amilyennek valaha is álmodni merészeltük őket.
Mert rajtuk keresztül megérthetjük végre ennek az elképesztően, hátborzongatóan szépséges fizikai valóságnak az örökké almára csábító egyetlen rejtélyét.
Nagyon…
