s mindig csodára vágy szívünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
- Babits Mihály -
A Halak hónap mesevilága tele van számtalan "átjáróval", ahol, mint a képen a kislány bekukkanthatunk tudatalattink, vágyaink végtelen óceánjába. Február 21-én a Nap és Neptunusz szoros együttállása, majd néhány nap múlva Vihar Hold a tibetiek ún. teremtő napjával (02.25), másnaptól pedig egy ötös bolygóhalmozódás a Halak jegyében - szóval csupa-csupa finomság!
Az első kapu: hagyom!
A Nap és Neptunusz együttállása budapesti idő szerint 8 óra 24 perckor lesz, és ez az izgalmas képletet rajzolódik ki hozzá.Az IC-MC tengelyén, amit a spirituális felemelkedés tengelyének is nevezhetünk az uralmi Rák Hold és a felségcserében lévő Bak Plútó "őrködik", a 12-es ház csúcsán pedig a Nap-Neptunusz konjunkció...
A Hold és Plútó a lélek mélységeit szimbolizálja, azokat az átalakulási folyamatokat, amikben megtapasztaljuk a hatalom és a tehetetlenség érzéseit, a szélsőségeket, amikor lefelé, a mélybe igyekszünk, hogy átélhessük a gyökeres és felszabadító átalakulásokat. (Néha bizony, Pokolra kell szállni a kincsekért!)
Ne lepődjünk meg, ha ezekben a napokban rendkívüli intenzitással borítanak el bennünket a legvégletesebb érzelmek, indulatok, félelmek.
Fény derülhet olyan múltbeli dolgokra, kapcsolatokra, amik új megvilágításba helyezik az egész eddigi életünket.
A Nap-Neptunusz konjunkciója kedvez az intuícióknak, felerősödhetnek a megérzések, az álmok, de az elvágyódás, a bizonytalanság érzése is.
Ha nehezünkre esik mostanában összeegyeztetni a fakó valóságot a szép, színes belső képeinkkel, annak ez lehet az asztrológiai magyarázata.
Leginkább egy történettel tudom illusztrálni a most zajló folyamatokat:
"Megkapaszkodom a csónak szélében. A kis lélekvesztő imbolyog alattam. Láthatatlan kezek segítenek, várják, hogy leüljek, elhelyezkedjek. Egy apró lámpás világít a kishajó orrában, annyi fényt árasztva csupán, mint egy marék szentjánosbogár. A hajótest alatt a víz koromfekete, körben az éjszaka holdtalan, csillagtalan. A víz csobban, a csónak megmozdul, és kezdetét veszi az utazásom a Semmibe.Hullámok hátán ringatózom, az alig pislákoló fényt nézem, és azt sem akarom látni. Lehunyom a szemem, lehajtom a fejemet. Arra gondolok, hogyan is kerültem ide. Kérdések cikáznak végig rajtam: megérte? tényleg ezt akartam? Hisz azt sem tudom, mi mozgat, azt pedig végképp nem, mi vár a különleges út végén.
Arcok bukkannak elő, pillanatok, érzések, akik-amik ide sodortak. Szembe akartam fordulni a múltammal, megnézni, megvizsgálni, hogy elengedhessem. Most ezek nélkül ülök a sötétben. Nincs már mögöttem semmi, de nincs még előttem sem semmi, csupán az a kis fény, amibe belekapaszkodhat a tudatom. Az érzések még vissza-visszahúznak oda, ahol bár boldogtalan voltam, de sütött a nap, telt az élet, peregtek a napok a maguk megszokott kerékvágásában. De a szívem vágya erősebb, ő kerekedik felül – az újat szeretném.
Egy pillanatra napfényes mezőn találom magamat, körös-körül aranyló búzakalászok hajlongnak. Nyitott tenyeremen a virágok és hajtogatott, szivárványszínű mesebeli papírállatok. Elengedem őket. Magasba szállnak, pörögve, táncolva emelkednek, nézem őket. Addig nézem, még azt gondolom, látom őket, végül a fény csillámokat szikráztat előttem. Lezárom a szemem.
Körülöttem a kép visszaváltozott, a bársonyfekete semmiség ölel körül.
Ott, akkor elengedtem az éveken át makacsul őrzött képet, cserébe itt találtam magam. Az ismeretlen felé utazom. Szívem mégsem üres. Inkább kíváncsisággal teli, befogadásra kész.
Új történetek, arcok bontakoznak ki, lassan, óvatosan, a pislákoló lámpás fénykörében. Bámulom őket, és izgalom ragad magával. Vágyom feléjük. Érzem, a hajóm egyre gyorsabban mozog, talán a víz lett sebesebb, talán a láthatatlan kezek löktek rajta.
Nem tudom, honnan jön az érzés, de nagyon mély, nagyon erős. A fény is egyre élénkebb lesz, már bevilágítja a csónak orrát. Felemelem a kezem, és a lámpás elé emelem. Látom. Látom magamat. Forgatom a kezem, mozgatom az ujjaimat, mintha először látnám. Bámulom a tenyerem vonalait, az ujjak hosszát, ökölbe szorítom a kezem, majd kinyitom. Magamra eszmélek. Ahogy csodálkozva nézegetem a kezem, a fény feljebb kúszik, látom a karom, a lélekvesztő alján kinyújtott lábamat, a combomat, a csípőmet, a köldökömet, végignézek magamon. Már nem a lámpás fénye ragyog. Én magam vagyok, aki világít.
És amint ezt felismerem, eltűnik a víz, eltűnik a csónak
Ott ülök a mezőn. Béke van, és csend van. Kívül is, bennem is.
Megáll az idő.
Már nem számít a múlt, és most nem számít a jövő. A képek, amik születni készülnek bennem, csodákat ígérnek. Új tapasztalatot, érzést, szerelmet. Új végtelent. Figyelem őket. Kezemre szállnak, mint színpompás pillangók, megpihennek egy percre, majd játékos szárnylebbenéssel továbbállnak. Gyönyörködöm bennük, de nem érintem őket. Jönnek, mennek leheletfinoman.
Én csak ülök, és hagyom, hogy történjen…"