Egy újabb léggömb... Viszlát, kedves Ákos!

Mint sötétet a fény —
                           úgy leltelek,
mint utazó a megürült padot,
és úgy szeretlek most, ahogy a mély
vizeknek halai az iszapot.

Tenyeremben simogatás lapul
— így bújnak meg házak közt csöpp terek —
Elment a kedves.
                          Én engedtem el,
mint léggömb zsinegét a kisgyerek.

(Kepes Sára: Dalciklus, 5.)

Kepes Sára szinte kamaszfejjel írta ezt a verset egy elmúlt szerelemnek. Ákos kedvelte a fiatalon eltávozott költőnőt, Lehet című kötetében őrizte meg verseit.
Mikor rátaláltam, teljesen magával ragadott. Ennél szebb, ennél felszabadítóbb búcsúsorokat ritkán találni...

Volt már néhány búcsú az életemben. Az érzés hasonló, akár szerelemtől, akár szeretett személytől kell örökre (vagy erre a lét-időre) elköszönni. Mindkettőnk útját könnyebbé teszi, ha elengedjük kötelékünk marasztaló, gúzsba rögzítő zsinórjait...

Léggömbbe zárom Ákosról emlékeimet, majd elengedem, hadd szálljon minél magasabbra...

De nem róla fogok mesélni, mert nem szerette a nyilvánosságot.
Magamról írok, azokról a varázslatokról, amiket tőle kaptam...

Szavak

Felesleges, mégis nélkülözhetetlen a verseiről beszélni. Apró kis csodák, mint a fadobozba zárt drágakövek. Bármikor vesszük kézbe őket, mindig másképp tündökölnek. Van, amelyik ragyogó fényben bontja ki színeit, más a sejtelmesen csordogáló holdsugárban a legerőteljesebb.

Haikui is ilyenek: életkortól, hangulattól, élményektől formálódnak bennünk újabb és újabb mondanivalóvá, újratöltő tartalommá.
Könyveit sokszor veszem kézbe - ha idézetet keresek például ide - de téli napokon szívesen kuckózom velük csak úgy, öncélúan a fotelben ülve.

Japánban járva szerettem volna az egyik versét a házigazdáinkkal lefordíttatni. Nem ment könnyen, pedig Tomoko-san nagyon segítőkész volt, én pedig egy igazán egyszerű koant választottam.
Már magánál a címben is szereplő "koan" szónál elakadtunk, mert vagy én ejtettem ki rosszul vagy nem tudtam pontosan elmagyarázni, mire is gondolok. Így végül fogalmam sincs, hogy mi is íródott át kanjiba. Talán koan. Talán csak annyi, hogy vers...

Ákos nevének a fordításával is bajban voltunk, mivel "f" betű nincs a japán nyelvben. Ezért valami ilyesmi betűztünk össze: Ho-Do-Re A-Ko-Su.

Végül az ajándékba szánt kék, üveg hamutálra csak a vers három szava és egy torii kapu képe került.

Hó. Hegy. Hold.

Hangok

Szerettem a hangját.
Papírom van róla (lásd asztrológiai képletem idevonatkozó konstellációi), hogy elbűvölnek a szép hangú férfiak - vele is így jártam.
(Fable egyszerűen "mackóbaritonnak" titulálta a hangját.)

Szerettem vele telefonon is beszélni, bár nem volt nagy fecsegő, mivel a keresett "célszemélyem" nem ő volt. De mindig nagyon kedves volt és őszintén érdeklődő.

Miután letettük a kagylót, hosszú percekig őrizgettem magamban a hangját. Mosolyt és valami megmagyarázhatatlan nyugalmat adott. (Mint az ölelése. Ízig-vérig Bikaként tudott megölelni.)

Mikor először ültem egyedül a repülőn rettenetesen féltem a felszállástól. Nem volt mellettem senki, akinek a kezét szorongathattam, vagy akitől három másodpercenként megkérdezhettem: "Normális ez a motorzúgás vagy meghalni készülünk?"

Aztán egyszer csak eldöntöttem: nem fogok félni. Hátradőltem az ülésen és a képzeletemben olyan emberek súgták a fülembe a megnyugtató szavakat, akiktől a leginkább elhittem: minden rendben van. Ákos is ott volt köztük...

Betűk

Féltve őrzött kincsem a grafológiai tanulmányaimhoz kapott Ákos-kézírás. Imádtam elmerülni benne, még a munkahelyemre utazva is dőlésszögeit, sortávolságait számolgattam. Úgy nézhettem ki, mint egy eszelős az 1-es villamoson - papírokkal, dossziéval, szögmérővel és vonalzóval a kezemben - és folyamatos vigyorral az arcomon.

Nem igazán szerettem a grafológiát. Valami hiányzott belőle nekem. Az, amit később az asztrológiában, a tarot-ban, a szimbólumokban megtaláltam. De Ákos betűin keresztül tapasztaltam meg legelőször.

A betűk megnyíltak előttem, mesélni kezdtek. Láttam bennük a teljes embert: az egyediséget, a különcséget, a formabontó személyiséget, az udvariasságot, a zárkózottságot, a játékosságot, a hajlékonyságot, a rugalmatlanságot... Mindent.

Megláttam a maszkokat is, amiket viselt. Az élmény olyan letaglózó volt, olyan erőteljes és intim, mint az első szerelem.
Úgy is éreztem magam: a föld felett tíz centivel lebegve, táncikálva, dúdolgatva, arcomat a napfény felé fordítva érkeztem az irodába.

A csoda ismétlése sokáig váratott magára. Évek kellettek hozzá, hogy az égi rend szépsége újra feltárja magát előttem.
Eufória helyett ma már inkább a hála érzése önt el. De végtelenül szerencsés vagyok, mert ez gyakran megtörténik velem...

És ezekben a pillanatokban mindig ott van a legelső...

Kedves Ákos!
Köszönet mindenért! Azokért is, amiket nem írtam le.
Megtiszteltetés volt, hogy személyesen ismerhettem és táv-szerethettük egymást...
Szép és léggömb-könnyű utat! Még találkozunk!

Eszterke