"- Bertram Wooster - mondtam, gyengéden megpaskolva a mellemet.
Az alantas indulatok azonnali elcsitulására számítottam, valamint egy örömteli kiáltásra és egy "Hogy van, drága barátom, hogy van?"-ra, amelyet egy sugárzóan szívélyes mosoly követ, de semmi ilyesmi nem történt. A pasas folytatta a sistergést, arca immár meglehetősen mutatós bíbor árnyalatot öltött.
- Mit csinál maga ott azzal a macskával? - tudakolta rekedten.
Megőriztem méltóságteljes nyugalmamat. Nem tetszett a hanghordozása, de hát gyakran van úgy, hogy az emberfiának nem tetszik mások hanghordozása.
- Csupáncsak múlatjuk a gondűző időt - feleltem szeretetreméltó tónusban, amely egyébként remekül illett hozzám.
- Maga abban mesterkedik, hogy leléceljen vele.
- Hogy micsodázzak?
- Hogy elcsórja.
A teljes testmagasságomig kihúztam magam, és nem lennék meglepve, ha a szemem is megvillant volna. Jó néhány dologgal megvádoltak már életemben, különösen Agatha néném, de macskalopással még sohasem, és a vád mélyen sértette a Wooster-büszkeségemet. Epés szavak tolultak nyelvem hegyére, de, mint mondani szokás, kordában tartottam őket. Végül is, a pasi a házigazdám volt.
Megkísérelvén lecsillapítani, így szóltam:
- Tévesen ítél meg engem, ezredes úr. Álmomban sem jutna eszembe ilyesmi.
- Ó, dehogyisnem, ó, dehogyisnem, ó, dehogyisnem. És ne nevezzen ezredes úrnak.
Nem volt valami biztató kezdet, de azért újra próbálkoztam.
- Remek időnk van.
- A francba az idővel.
- Szép termés ígérkezik?
- Rosseb egye a termést.
- Hogy van a nénikém?
- Honnan a kórságból tudjam, hogy van magának a nénikéje?
Ezt furcsának találtam. Ha egy nagynéni vendégeskedik valakinél, az ipse képes kell legyen arra, hogy információval - ha mégoly változatossal is - szolgáljon az érdeklődőnek a néni egészségi állapotáról. Azon kezdtem tűnődni, hogy a kis vakarcsnak, akivel csevegtem, nem hiányzik-e netán egy kereke. Annyi bizonyos, már ami az eddigi társalgást illeti, hogy bármely képzett agyspecialista hivatásos érdeklődését felkeltette volna."
